Kárpátaljai öregdiákok észtországi találkozója (interjú Dr. Ortutay Ágnessel)

A szovjet időszakban magyarként nem volt egyszerű bekerülni a felsőoktatási intézményekbe, hisz a magyar iskolák végzősei óriási hátránnyal indultak az orosz nyelvű felvételi vizsgákon az anyanyelvükön felvételizőkkel szemben. Még nehezebb volt az olyan diákok helyzete, akik nem paraszt- vagy munkáscsaládból származtak. A Szovjetunióban hivatalos ideológiának számító ateizmust nem követő papi családok gyermekeit pedig éppenséggel tudatosan szűrték ki az akkori Ungvári Állami Egyetem felvételi vizsgáin. Ennek következtében sok magyar fiatal döntött úgy, hogy a magyarokkal rokonszenvező észtek hazájában, a híres Tartui Egyetemen próbál szerencsét, ahová több kárpátaljai magyar fiatalnak is sikerült bekerülnie. Közülük ötvenen a közelmúltban adtak egymásnak randevút az időközben függetlenné vált kis balti ország nagy múltú egyetemi városában, Tartuban, melyről most lapunkban is beszámolunk. Ennek kapcsán kérdeztük a találkozó egyik résztvevőjét, a nagyszőlősi dr. Ortutay Ágnes belgyógyászt az egykori diákévekről.

- Doktornő, 1970-ben önnek miért kellett egészen Tartuig mennie, hogy egyetemen tanulhasson?
- Én a nagyszőlősi magyar iskolában érettségiztem, és mindenáron orvos szerettem volna lenni. Akkor az iskola végzősei közül már többen tanultak a Tartui Egyetemen. Ők elmondták, hogy nagyon jól érzik magukat Észtországban, mert ott szeretik a magyarokat, ennek hatására szántam el magamat, hogy olyan messzire menjek tanulni. Persze az én esetemben nem is volt más lehetőség, mert az én apám pap volt, és emiatt akkor az Ungvári Egyetemre nem nyerhettem felvételt. Tudok olyan esetről, hogy az egyik munkácsi diáknak a harmadik évfolyam befejezése után kellett politikai okok miatt eljönnie Ungvárról. Tanulmányait ő is csak Tartuban tudta folytatni.
- Milyen volt Észtország és az egyetem a 70-es években? Önök milyen nyelven tanultak?
- A Szovjetunión belül Észtország már akkor olyan volt, mintha egy kicsit külföldön élnénk. Az észt mentalitás egészen más volt, mint az akkori szovjet életérzés. Maga Tartu igen szép diákváros, és az észtek tényleg nagyon szeretik a magyarokat. Az orvosi karon az én évfolyamomon 125-en az észt csoportba jártak, ők észtül tanultak. Az orosz csoportba 25-en jártunk, ebből hárman kárpátaljai magyarok, és mindent orosz nyelven tanultunk. Később persze megtanultunk észtül is, mert nekünk, medikusoknak különösen nagy szükségünk volt a nyelv ismeretére, a kórházi gyakorlati foglalkozások miatt. A betegek nagyobbik része észt volt, és az idősebb korosztályból szinte senki sem beszélt oroszul.
- Tanulmányai befejezése után ön mihez kezdett?
- Visszajöttem a szülővárosomba, Nagyszőlősre, és azóta a járási kórházban dolgozom mint endokrinológus.

Kárpátalja, V. évfolyam 30. (237.) szám, lejegyezte Badó Zsolt, a hetilap szíves engedélyével közölve.

Navigáció

Online felhasználók

Jelenleg 0 felhasználó és 0 vendég van a webhelyen.